Tisztelt Vona Úr!

Olvastam az interneten megjelent írását, melyben Ön zsidók nélküli Magyarországot akar.

Ez Önnek nem fog sikerülni; annál is inkább, mert ha bemegy egy katolikus templomba, a fő helyen két zsidó látható, akik előtt térdelnek és imádkoznak: Szűz Mária és Jézus Krisztus, akik nélkül

nincs kereszténység.

Ha ők az én kortársaim lettek volna, akkor rájuk is vonatkoztak volna a zsidó törvények, és éppen olyan elbánásban részesültek volna, mint a kikeresztelkedett Radnóti Miklós.

Mi baja van Önnek a zsidókkal? A zsidók soha nem tettek rosszat Magyarországnak, éppen ellenkezőleg: fellendítették az iparát, kereskedelmét, színház- és filmművészetét, zenei és kulturális

életét.

Számos kitűnő orvost, tudóst, olimpikont, Nobel-díjast és sok egyszerű, becsületes iparost adtak Magyarországnak, akik nélkül Magyarország lett  szegényebb. Hogy csak egy párat em-

lítsek: Bartók Béla, aki összegyűjtötte és az utókor részére megmentette a magyar népzenét, azért kellett az üldözés elől Amerikába emigrálnia, mert az anyja zsidó volt. Az akkor egyetlen,

Magyarországon élő Nobel-díjasukat, akinek a fejére Hitler vérdíjat is tűzött ki, keresztény barátai bújtatták, mert az apja, Szentgyörgyi Miklós, zsidó földbirtokos volt. Úgy tanítják a zenész és

tudós életrajzát a diákoknak, hogy azért emigráltak, mert nem értettek egyet a korabeli politikával. Hát persze, hogy nem, hiszen ők maguk is üldözöttek voltak.

Vajon Önök miért választották a rossz emlékű, nyilas zászlóra hasonlító piros-fehér csíkos zászlót a magyar nemzeti lobogó helyett?

Mit tart követendő példának a nyilas eszmékből? Csak nem a zsidók üldözésénél tanúsított buzgóságukat vagy a deportálásnál a kegyetlenkedésüket?

Amikor a deportáltakat Székesfehérvárról elszállították, a szerelvény megállt Pusztaszabolcsnál. A vagonokban lévők dörömböltek, hogy adjanak egy kis vizet, mert a rugdosások és verések

miatt idő előtt megszült egy kismama. De víz helyett levették az anyát a csecsemővel együtt, és puskatussal agyonverték őket. Figyelmébe ajánlom Önnek Gergely Anna könyvét, melynek címe:

A székesfehérvári és Fejér megyei zsidóság tragédiája.

Vagy talán azt tart követendő példának, ahogy az ártatlan embereket a Dunába lőtték, köztük az első magyar gyógyszergyár megalapítójával, Richter Gedeonnal együtt? A nyilasok a németek

segítői és csicskásai voltak, akiket a németek is megvetettek, de szükség volt rájuk a piszkos munka elvégzésére. Becsületes magyar ember nem volt nyilas, csak a pribék lelkűek, akik hasznot

reméltek az elhurcoltak javaiból. Hiszen mindenki ismerte a fasiszta fajelméletet, amiben a németek felsőbb rendű embereknek tartották magunkat. A keleti népeket, köztük a magyarokat is, csak

alsóbb rendű szolganépnek tartották.

Kérem, olvassa el ezzel kapcsolatban Horthy Istvánné, a kormányzó -helyettes özvegyének Becsület és kötelesség című könyvét. A 253. oldalon olvasható ez: "Mikor kezünkbe került egy titkos

jelentés, amelyet a németek küldtek Hitlernek Magyarországról. Ez a jelentés vázolta a győztes háború utáni terveket Magyarországgal kapcsolatban. Ezek szerint Magyarországból német Gau,

(azaz tartomány - T.E.) lesz. Minthogy azonban a magyar nép nem méltó arra, hogy a nagy német árja közösségbe felvétessék, idővel kiküszöbölendők, (azaz kiirtandók .T.E) Istenem, milyen sors

várt volna ránk?"

Tehát ha a nyilasok segítségével a németek győztek volna, akkor ma már a térképen se lenne Magyarország, és a magyar nép is Auswitzban, a gázkamrákban pusztult volna el.

Ez a hazaárulás lenne követendő példa Önnek? Hitler is zsidók nélküli országról álmodott, de a gyűlölet őt pusztította el, mert a gyűlölet visszaszáll a gyűlölködőre.

A másik nagy antiszemita Sztálin volt, aki halála előtt koholt vádak alapján zsidó orvosok elleni pert akart. Az ő betegágyánál se sírt egyetlen családtagja sem és nem imádkozott a lelki üdvéért.

A történelem folyamán kiderült, hogy számos, zsidókkal kapcsolatos vád hamis, kitervelt eljárás volt:a tiszaeszlári per vagy a Bölcsek könyve (amit a zsidók elleni uszítás céljából írtak a cári

Oroszországban, és semmi köze nincs a zsidó Bibliához, a Tórához.)

Ön gyűlöli a cigányokat is, és cigánybűnözésről beszél. Ha Maga és baráti köre olyan körülmények között élne, ahogyan a munka nélküli, a jobb élet legcsekélyebb reménye nélkül élő szegény

emberek, Ön is másképpen gondolkodna. Könnyű jó fizetéssel, jó életkörülmények között bírálni másokat.

Ne ítélkezz, amíg nem voltál a helyében!

A móri bankrablók, gyilkosok mind magyarok (nem cigányok) voltak. Mit szólna hozzá, ha Önhöz hasonlóan általánosítanánk, és minden magyart bűnösnek tartanánk?

Úgy látszik, hogy Ön arról sem tud, hogy a zsidók előbb éltek Magyarországon, mint a magyarok; ők ugyanis már az ókorban, a Római Birodalom idején is itt éltek. Bizonyíték erre a Dunapentelén,

Aquincumban és Sárváron talált leletek - Dávid csillag és héber betűs feliratok - voltak.

Nyilván nem olvasta László Gyula történész könyvét sem, melyben leírja, hogy a honfoglaló magyarok között zsidó kazárok is voltak.

Nemrég jelent meg egy kitűnő cikk a Hetek című lap 2012. február17-i számának 16. oldalán. Ebben Finta Szilvia a magyar honfoglalásról ír, "Hágár országa volt Hungária 'címmel. Önnek is érdemes volna ezt elolvasni.

Magyarország lakossága magyarokból, szervekből, horvátokból, lengyelekből, románokból, görögökből, svábokból, zsidókból, cigányokból és más népekből tevődik össze. Petőfi Petrovics volt,

Bem apó lengyel, Gárdonyi Zieglerről változtatta meg a nevét, a Pál utcai fiúk írója, Molnár Ferenc zsidó volt. Még hosszan sorolhatnám az újabb példákat. Illyés Gyula szerint magyar az, aki

magyarnak vallja magát.

Hogy Magyarországon miért ilyen a gazdasági helyzet? Mert hiányoznak a gyárakat alapító okos emberek, amilyen Weisz Manfréd volt, akinek a csepeli gyára 40 ezer embert foglalkoztatott,

vagy Ganz Ábrahám, akinek a gyára nélkül nem lehetett volna hidakat és vasutakat építeni.

Nincs olyan hazafi, amilyen Széchenyi István volt, akinek a saját haszna helyett fontosabb volt a nemzet felemelkedése, és nem sajnált adakozni is ennek érdekében. Ő tudta, hogy a kiművelt

emberfő a legnagyobb nemzeti érték.

Az Önök által ismét felélesztett eszmék kétségbeesésbe, vérbe, káoszba taszítják újra az országot. Mindez kizárólag azok javát kívánja szolgálni, akik ezt véghez akarják vinni. A gyűlölet, a kirekesztés jót még egyetlen nemzetnek se hozott. Jót csak az egymás megbecsülése, segítése, a felebaráti szeretet teremt.

Minden jót kívánok a jóakaratú embereknek,

tisztelettel

Torntáli Elemérné

2010. December 18.-án került sorra egy kis Torontói magyar vendéglőben a Hegedűs Béla írói gyűrű átadására. Az idén két, Kanadában élő, magyarul (is) író és alkotó, Gelberger Kopácsi Judith és Kaskötő István kapta ezt kitüntetést.

Íme az indoklás:

Kedves Barátaim!
“Magyarország messzire van.
Magyarország a hegyeken túl van…”-írta egykoron József Attila. Magyarország nemcsak a hegyeken, hanem az óceánon is túl van, és mégis jelen itt, ennél az asztalnál.
Van, akinek két haza is jutott. Mert mit jelent ez a szó, hogy haza? Ahol születtem, vagy ahol újjászülettem. Ahol élek, ahova tartozom. Ahol értem a világot, és a világ nyelvét. A házat, ahol lakom, ahol nem kell tapogatnom a szobába lépve a villanykapcsolót,- mert mindennek és mindennek ismerem a helyét-, ahol folytatni tudom a dalt, amely áthallatszik a szomszéd kertjéből. Ahol szívemből zsongnak a költő sorai, és időnként könnyes lesz a szemem, amikor gyermekkori csínytevéseimet, édesanyám mosolyát, apám egyenességét emlegetem. A CanadaHun ezt a két hazát hozza egymáshoz közel. Hét éve azért működik, hogy ne felejtsük el a gyökereinket. És most az óhaza megint jelentkezett…

Hegedűs Béla tanárember Kecskeméten. Abban az iskolában tanítja a kétkezi munkára a gyerekeket, ahol maga is szakmát tanult.
Tanár vagyok
Pedig csak tanító akartam lenni
nincs más célom csak az,
hogy a gyermekeket ---
gondolkozás közben segítve
becsületes emberré nevelni.
Versei is erről szólnak, az egyszerű ember hazaszeretetéről. Hat verses kötete része a magyar irodalomnak. És része az a tisztelet, amit a jelen más alkotói iránt érez. Vagyonnal nem rendelkezik, alapítványt nem tud létrehozni. De egykor, írói munkássága jelképeként az édesanyja egy pecsétgyűrűvel ajándékozta meg. A számára oly’ értékes ajándék másolatával lepi meg alkotó társait. Ezért fordult hozzánk, és kérte, hogy a CanadaHun segítse a kiválasztásban. Ajánlatunkat elfogadta.

A Hegedűs–gyűrű legújabb tulajdonosa az az alkotó, akit itt mindannyian nagyra becsülünk. Gyerekkorát egy olyan korszakban élte, műveiben olyan kornak állít emléket, ami több mint öt évtizede mintát ad a világnak, a szabadságot igenlő embereknek. Édesapja, Kopácsi Sándor az 1956-os forradalom kiemelkedő hőse, sok ember példaképe.
Ki is ő valójában, így ír erről:

Gelberger Péter felesége már majdnem 40 éve és két gyermek édesanyja. Bár Magyarországon születtem, és életem első 20 évét ott is töltöttem, a sors szeszélye úgy hozta, hogy 1965 decemberétől Kanadában élek. Mivel foglalkozom? Mikor mivel. Vagy írok, vagy olvasok, időnként lak- berendezek, máskor meg diktátor vagyok a saját kirájságomban. Voltam már negatív sztripper, kárpitos, képkeretező, és menekültügyi bíró is. Írtam verseket, cikkeket, könyveket magyarul és angolul is. Miben hiszek? A jó szóban, a humorban, a hűségben és barátságban

Az óhaza barátságának jelképeként az adományozó nevében megkérem Melitta Ábrahámot, hogy adja át a díjat Kopácsi Juditnak.

A Hegedűs-gyűrűt évenként egy hölgy és egy úr kapja. Sajnos, a másik díjazottnak ma a családban kell helyt állnia, ezért ebben az ünnepélyes órában személyesen nem lehet jelen. Az Ő életútjának is meghatározó állomása 1956., amikor golyó általi halálra ítélte egy statáriális bíróság, s életét csak a népharag mentette meg. Kanadában talált új hazára. Bár dramaturgiát tanult, igazi nagy álma megvalósulására sokáig nem került sor. Így ír erről:

„...arra vágytam, hogy legalább olyan munkám legyen, amit élvezettel tudok csinálni. Már-már úgy nézett ki a dolog, hogy sohasem kerül rá a sor, míg aztán egy szép napon – hetvenéves késéssel –, rátaláltam. A Kaláka. Igaz, hogy igen gyatra a fizetség, ha a semminél is kevesebbet fizetségnek lehet nevezni, de a velejáró öröm annál nagyobb.”

Saját pénzéből és adományokból alapította meg a Kaláka című folyóiratot, megszerezte az internetes jogokat (www.kalaka.com). A lap célja nemcsak megismertetni a klasszikus magyar kultúrát a szétszórtan élő hazánkfiaival, hanem a mai kortárs, azon belül is az amatőr irodalom terjesztése, nemritkán a külföldön élő magyar alkotásoké.
A Hegedűs-gyűrű másik tulajdonosa a Kaláka internetes irodalmi folyóirat szerkesztéséért Kaskötő István. Kérem, távollétében is köszöntsük Őt nagy tapssal.

A CanadaHun nem alapított még emlékgyűrűt, de ki tudja, ami késik, nem múlik. J
De a köszönetre mindig kész vagyunk! Ma is közöttünk van valaki, aki nemcsak jó barát, nemcsak jó színész, sikeres előadások kiváló rendezője, nemcsak a torontói magyar színház egykori igazgatója, a magyar televízió producere, hanem intézmény, a magyar kultúra, a magyar érdekek harcos védelmezője. Lehet vele egyetérteni, lehet vele nem egyet érteni, de egyet nem lehet: nem becsülni, nem tisztelni azokat az eredményeket, amit elért a magyar szó, a magyar tudat életben tartásáért, s mely munkásságát a magyar kormány is magas kitűntetésekkel értékelte.

Hogy ki Ő? Így ír magáról:
Kosaras Vilmosnak születtem és William Kosarasként élek immár, de mindenki Pufinak hív.
Pufi, köszönjük a munkádat! J Ajándékunkat a CanadaHun nevében Melitta Ábrahám adja át.
Pufi, egyszer elmesélte, hogy egy általa felfedezett kanadai magyar énekes ezt az üzenetet küldte neki, amikor Budapesten vendégszerepelt:
“ Pufi, most már mindent értek, ez egy tehetséges nép!"
Ez a mai este is ezt példázza. Még egyszer gratulálunk a kitüntetetteknek, kívánunk jó egészséget, boldogságot és sok sikert. Mindannyiunknak a mai estéhez jó hangulatot és jó étvágyat kívánunk.J

Kopácsi Judith válasza a kitüntetésre.

Nem tudom látszik-e a fotókon, hogy könnyekig meg voltam hatódva. Mindegyikőtöktől, személyesen, és egyenként. Melittának, amiért javasolt erre a kitüntetésre, Naskának a nagyon szép és emberi szavaiért, Pufinak a jelenlétéért és a felvételért. És mindenkinek, aki személyével megtisztelt ezen alkalommal és megosztotta velem, ezt a különleges alkalmat. (Saját családomat is beleértve, miután férjem, édesanyám és unokatestvérem is velünk volt. Valamelyikkőtök meg is jegyezte, Édesanyámra nézve, hogy tudom-e hogy milyen szerencsés vagyok, hogy köztünk és velünk lehetett. Tudom.)

És persze Hegedűs Bélának, aki az egésznek a szellemi megalkotója. "Egy egyszerű, ám nagyszerű igaz ember, aki önzetlenül, kis nyugdíjából terjeszti a szép és a jó szót, aki mögött nincs tőke, se intézmény, se lobby, se szekta, se elvárás, se önzés. Nincs rizikója, áldása annál több." (Dr. Turai G. Kamil főiskolai docens). Egy ezüst gyűrű, ami a másolata annak a gyűrűnek, amit édesanyjától kapott verseskötetei megjelenése alkalmából. Amit évente két példányból saját költségére készített el és ad át olyan személyeknek, akik, szerinte ezt kiérdemlik.

Még egyszer megköszönöm Neki és mindenkinek, hogy a választás idén rám esett és még jobban örülök, hogy ezt megoszthattam egy nagyon kedves emberemmel, akinek hosszú évek óta nagy tisztelője vagyok, Kaskötő István, aki egy különlegesen értékes és nívós magyar nyelvű irodalmi és képzőművészeti internet magazint szerkeszt.

Mint tegnap este is mondtam, ez nekem egy olyan különleges ajándék, amit nem cserélnék fel semmi mással. Köszönöm.

REQUIEM

Az élve temetettekért,

A kihűlt szívekben

Kőnek merevedett

Kérdésekért,

A zápornak indult

Jégesőért,

A föl nem szakadó

Fojtó kődért,

A be nem fejezett

Ölelésért,

A meddőn szeretőkért.

Sírok a meg sem születettekért.

Kopácsi Judit

Brampton, 1990. November 11.

Doktori (PhD) értekezés tézisei

Szelke-Tulipán Éva

A Köztársaság téri ostrom 1956-ban

Szigorúan ellenőrzött emlékezet

Témavezető: M. Kiss Sándor

Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar

Történelemtudományi Doktori Iskola

Gazdaság-, Régió- és Politikatörténeti Műhely

Piliscsaba, 2010

I. A kutatási feladat rövid összefoglalása

A Magyar Dolgozók Pártja Köztársaság téri budapesti pártbizottságának1956. október 30-i ostroma a forradalom és szabadságharc egyik legellentmondásosabb epizódja, amely a mai napig megterheli a társadalmi emlékezetet.

A témát ez ideig feldolgozó két kötet közül az 1974-ben Hollós Ervin és Lajtai Vera által írt „Köztársaság tér, 1956” című könyv a mítoszteremtés és szimbólumalkotás propagandisztikus céljával íródott, ily módon tehát nem segíthetett tisztábban látni e véres nap eseményeit. Eörsi László azonos című 2006-os kötetének következtetései lényeges pontokon összecsengenek a Hollós-Lajtai szerzőpáros ma már tarthatatlan megállapításaival, forráskezelési gyakorlata problematikus. Bár a szerző is alapkutatásokat végzett a témában, ezek miatt munkája mégis inkább – jórészt a források használhatóságáról és személyes indulatokról szóló – vitát generált, semmint segített megválaszolni a mai napig nyitva maradt kérdéseket.

A kutatási feladat tehát a fentiekből következett: egészen az alapkutatások szintjéig leásva lehetőség szerint megtisztítani a történetet a kádári megtorlás és propaganda konstrukciós elemeitől, majd ezután megvizsgálni, mit tudhatunk ma a Köztársaság téren történt eseményekről, különös tekintettel a később hősi halottként számon tartott védők halálának körülményeire. Utóbbi témát a kádári propagandairodalom kiemelt jelentőséggel kezelte, így a kutatás során nem kerülhettem meg, hogy részletesebben foglalkozzam az elhunyt védők sorsával.

II. A kutatás forrásai és módszertana

A kutatás folyamán kirajzolódott ugyanakkor két kérdéskör, amelyeket érdemesnek ítéltem az eseménytörténet elé egy külön bevezető részben a dolgozatba illeszteni: először az emlékezet – szimbolika – térbeliség problematikája, másodszor pedig a források kezelésének módszertani megfontolásai. Úgy éreztem, hogy ezen kérdések tárgyalása szervesen kapcsolódik választott témámhoz, mivel segít más oldalról megvilágítani, kontextusba helyezni a dolgozat tárgyát, emellett megismerteti az olvasót azokkal a dilemmákkal és megfontolásokkal, amelyek a munka végeredményét is befolyásolják.

Nem kerülhettem meg, hogy röviden foglalkozzam a „Köztársaság tér jelenség” problémájával, hiszen a kádárista propaganda és különösen a nagy példányszámban, több kiadást megért Hollós-Lajtai könyv hatása a mai napig érzékelhető. A szerzőpáros könyvének már címe is jól kijelölte azt a törekvést, amelynek értelmében a Kádár-rendszerben az egész 1956-os forradalmat az október 30-i Köztársaság téri véres események általuk felrajzolt képével kívánták azonosítani. Úgy éreztem tehát, nem haszontalan körbejárni esemény és szimbólum, tér és esemény, illetve arról az emlékezetben keletkező lenyomat kérdéskörét, és vice versa sorra venni azokat a tudatos fogásokat, amellyel szándékolt politikai-ideológiai tartalmakat helyhez kötve alakított ki a puha diktatúra – nem titkoltan hívei identitása megerősítése céljából is – egy pierre norai értelemben vett „emlékezeti helyet”.

Nem került ugyanakkor historiográfiai összefoglaló a dolgozatba, mivel csupán a fentiekben már említett két kötet foglalkozik az ostrom történetével.

Továbbá az események egyik főszereplőjéről, Mező Imréről 1968-ban látott napvilágot egy harmadik könyv Komját Irén tollából. Ezekkel az eseménytörténeti részben részletesen foglalkozom.

Munkám ezredforduló környéki kezdetén a kádárista feldolgozásokon kívül csupán néhány tudományos igényű cikk állt rendelkezésemre, közülük Horváth Miklós hadtörténeti megközelítésű írásai voltak leginkább segítségemre. Gosztonyi Péter e témában íródott cikkei, könyvfejezetei, bárkiindulási alapként jól használhatók, a tudományosság határán mozognak, levéltári források híján jórészt oral history módszerrel gyűjtött anyagokra támaszkodnak és éppen ezért kritikával kezelendők. A kétezres évek derekán Eörsi László is bekapcsolódott a téren történtek kutatásába, munkájáról a fentiekben már szóltam. Újabban Eörsi kollégája, a vele élesen polemizáló Szakolczai Attila is foglalkozik a témával, tőle a dolgozat leadásáig egy vitacikken kívül az események egyik részproblémáját elemző, a megtorlás egyik peréről „Szegény Jankó Piroska” címmel írott tanulmány jelent meg.

Eörsi és Szakolczai között előbbi szerző könyvének megjelenése után az Élet és Irodalom hasábjain bontakozott ki polémia, amelybe több szerző bekapcsolódott. A személyeskedésektől sem mentes vita a kutatás számára levonható hozadékát véleményem szerint a megtorlás során keletkezett iratok forráskezelése kérdésének vonatkozásában – főképpen Takács Tibor által – felvetett gondolatok jelenthetik.

A dolgozat készítése során egyébként a megkerülhetetlen visszaemlékezések mellett igyekeztem tudományos igényű írásokra támaszkodni, figyelmen kívül hagytam tehát a témát érintő számtalan publicisztikát, így a fenti cikksorozatot is. A dolgozat kereteit szétfeszítette volna az összes újságcikk feldolgozása, amelyek lényeges információkat egyébként is csak elvétve tartalmaznak. Hasonlóképpen, a szintén számos könyvészeti említésből is igyekeztem kiszűrni az informatív megjegyzéseket, amelyeket beépítettem az eseménytörténetet tárgyaló fejezetekbe. Ezek között vannak könyvfejezetek, mint például Bill Lomax „Magyarország 1956” című munkájának vonatkozó bekezdései, ill. memoár részletek például Földes László, Halas Lajos és a kor egyéb szereplőinek visszaemlékezései.

A tér, szimbólum és emlékezet kérdéskörét tárgyaló fejezethez külön könyvtárnyi irodalom áll a kutató rendelkezésére. Ezekből igyekeztem a témához szorosabban illeszkedő darabokat kiválasztani. Jan Assmann „A kulturális emlékezet” című alapművén kívül elsősorban Buda Béla, Gyáni Gábor, Vörös Boldizsár, valamint Bodó Julianna és Bíró A. Zoltán gondolatai vittek előre a munkámban. A forradalom és szabadságharc történetének egy-egy aspektusát átfogóan tárgyaló könyvek közül kiemelném Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor „Kinek a forradalma?” és „Mától kezdve lövünk” című műveit, Horváth Miklós „1956 hadikrónikája”, valamint Zinner Tibor „A kádári megtorlás rendszere” című kötetét. A kutatás során igen nagy segítségemre volt az 1956-os Intézet háromkötetes kézikönyve és a Fővárosi Levéltár munkatársai által szerkesztett „Az ’56-os megtorlás adatbázisa” című CD-ROM.

A források nagyobb részét több budapesti levéltár anyagában megtalálható különféle jellegű iratok alkotják. A kutatás során témám szempontjából feldolgoztam egyebek mellett a Hadtörténelmi Levéltár és Irattár 1956-os gyűjteményét, honvédelmi minisztériumi titkársági és katonai bírósági iratait, a Központi Irattár személyi anyaggyűjtőit; a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban és a Magyar Országos Levéltárban található MDP-MSZMP párttörténeti iratokat, különösen a Politikatörténeti Intézet párttörténeti visszaemlékezés-gyűjteményének vonatkozó darabjait; a Magyar Országos Levéltárban lévő peranyagokat; Budapest Főváros Levéltárában őrzött bírósági és ügyészségi iratokat; valamint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (a kutatás kezdetekor Történeti Hivatal) vizsgálati iratait, fotóanyagát és objektumdossziéit.

A levéltári anyag jellegéből fakadóan a visszaemlékezések és a megtorlás (per)iratainak használhatóságára vonatkozó sarkalatos módszertani kérdések merültek fel a kutatás során.

A dolgozat meghatározó forráscsoportját alkotják a visszaemlékezések.

Ezek egy része különböző időpontokban – sok esetben a Kádár-rendszerben – kiadott könyv vagy cikk, másik részük levéltári iratokban lelhető fel. De akár ide sorolható minden olyan forrás is, ami az események utólagos elbeszéléséből keletkezett, tehát a megtorlás pereiben tett tanúvallomások is.

Ha ebben az általános értelemben vesszük, akkor elmondható, hogy a téren történt eseményekre vonatkozóan túlnyomórészt ilyen elbeszélt, tulajdonképpen az oral history műfajába tartozó forrásokból dolgozhatunk.

Ebből az adottságból következően a kutató számos buktatóval szembesül.

Ezeket a következő módszerekkel igyekeztem elkerülni. A kutatás során paradox módon segítségemre volt az, hogy a Köztársaság téri részvétel sok perben szerepelt vádpontként. Ez talán megóvott attól, hogy eltévedjek egyetlen per szerteágazó problémáinak, a vád és a védelem taktikáinak erdejében. Ehelyett inkább a perek találkozási pontjaira, összehasonlítására voltam kénytelen támaszkodni, ami nem jelentette azonban, hogy ne lett volna fontos egy-egy részlet vagy fél mondat, a szövegek mögött meghúzódó mozgatórugók. Ez a kényszer egy komparatívnak nevezhető munkamódszer felé vezetett, összehasonlítások és analógiák segítségével próbáltam felfejteni az események szövetét, különböző típusú forrásokat, szövegeket (perek, hősi halottak történetei, visszaemlékezések stb.) egymással összehasonlítva.

Kiindulópontként megvizsgáltam, hogy a pártház védői hogyan idézték fel az eseményeket Kádár-rendszerben tett tanúvallomásaikban, visszaemlékezéseikben. Ezek közül különösen informatívak voltak az egy adatközlőtől különböző időpontokból származó források. Mivel az elbeszélők részéről is megfigyelhető volt egyfajta emlékezeti kánon kialakulása, egy általános igazodás a párt irányvonalához, amelyre a hatalom igyekezett ráerősíteni, fontossá vált az a csekély számú szöveg, amelyben a többnyire a állampárthoz lojális elbeszélők eltértek ezektől a hallgatólagosan elfogadott panelektől, mondhatni „kibeszéltek” ebből a kialakult-kialakított kánonból.

Általánosan elmondható, hogy a szövegek közötti ellentmondásokat nem lefaragni, hanem éppen feltárni igyekeztem, hogy ezekből vonjak le következtetéseket.

A fentiekhez járul továbbá, hogy a leírások jelentős hányadát a megtorlás jogszolgáltatási vagy propagandaanyagai teszik ki. A perekben készült jegyzőkönyveket például nem szó szerint rögzítették és azok tartalma sokszor jelentősen eltér a kihallgatott szándékától, valamint vallomásuk megtételekor a vádlottak mellett a tanúk is fenyegetve érezhették magukat.

Ez a narratív forrásanyag tehát szubjektív és manipulált is. A konstruált szövegekből látszik ugyanakkor, hogy készítőik milyen momentumokra figyeltek, mit tartottak fontosnak kihangsúlyozni, ami apróságnak tűnik ugyan, de sokszor igen árulkodó lehet. Továbbá a mégoly manipulált szövegek közlői-készítői ismerték az információt, amelyet el akartak fedni, és amitől nem minden esetben tudták függetleníteni magukat. Ilyen szempontból értékes forrás a peranyagokra építő Hollós-Lajtai könyv is, amelyben például az „arccal a pártház felé” fél mondat mögött az események lefolyására világító lényeges ismeretek húzódnak meg. A szerzőpáros ugyanis tudhatta, hogy a térre került (védőtársaik fegyverhasználata elől kimenekült) védők saját társaik lövései következtében hát- és talpsérüléseket szenvedtek, ezt a tényt azonban egy kreált „túszdráma” jelenettel igyekeztek elfedni, ahol a túszok sorfalát „arccal a pártház felé” állították föl. E torz logika szerint ugyanis csak így volt lehetséges, hogy sebesüléseiket a „megfelelő irányból”, az ostromlók felől kapják.

Emellett a szövegek aprólékos összehasonlítása segítheti a kutatót a történet mozaikkockáinak összeillesztésében. A következő mondat például:

„Az utcára visszafutó támadókat a fák alatt érte utol a golyó” valódi értelmét akkor nyeri el, ha mellé tudjuk tenni, hogy más források információja szerint az ostrom kezdetekor védőtársaik fegyverhasználata elől a támadókkal együtt a pártház védői is kimenekültek a térre. A fenti egy mondat így tehát többet jelent, mint amit önmagában tartalmaz, a különböző szövegek összehasonlításával pedig eddig ismeretlen, lényeges információt kaphatunk arra vonatkozóan, hogy az ostrom kezdetekor a pártház védői saját társaik ellen fordították fegyverüket.

A kutatás további iránya lehet a megtorlás pereinek részletes és összehasonlító elemzése. A dolgozatban erre tettem kísérletet a Kiss Réka és M. Kiss Sándor által feldolgozott Tóth Ilona és társai, ill. a Jankó Piroska elleni eljárás lefolyásának és hasonlóságának felvázolásával, valamint más Köztársaság térrel kapcsolatos perek közös pontjainak bemutatásával.

III. A tudományos eredmények rövid összefoglalása

1. Miközben 1990 előtt és után is sok szó esett róla, a Köztársaság téri ostrom sokáig az 1956-os forradalom és szabadságharc történetének fehér foltja maradt. A Kádár-korszakban felnagyítva szimbolikus jelentőséggel ruházták fel az itt történteket, elbeszélésük a rendszer egyfajta eredetmítosza lett. A kádári propaganda a szimbolikus politizálás és térhasználat számos módszerével próbálta saját értelmezését a társadalomhoz eljuttatni, egyebek mellett a Hollós-Lajtai szerzőpáros által írt könyvvel, amely tudatosan igyekezett a Köztársaság téri eseményekből az „ellenforradalom” szimbólumát megalkotni.

Mindez nem segített megismerni, sőt inkább elfedte a tényleges eseményeket, de a propaganda és a megtorlás számára kiválóan felhasználható anyagnak bizonyult. Ennek oka véleményem szerint nem elsősorban az események borzalmaiban keresendő (véres jelenetek máshol is lezajlottak a forradalom alatt). A Köztársaság téri ostrom paradox módon éppen a nyugati riporterek által készített gazdag film- és képanyagnak köszönhette későbbi jelentőségét. Az országban körbeutaztatott, az „ellenforradalom” rémtetteiből készült tablókon számos fénykép Köztársaság téri jeleneteket ábrázolt. Film, cikksorozat mellett az 1957-ben kiadott „Fehér könyvek” első köteteibe is számos innen származó fotó került. A filmfelvételek a megtorlás pereiben is eszközül szolgáltak, a Nagy Imre-per vádlottjait például itt készült jelenetek levetítésével igyekeztek (nem sikertelenül) megtörni.

2. A dolgozatban alkalmazott módszer, amely a perek összehasonlító elemzésére épül, a megtorlás egyéb eljárásai esetében is újszerű következtetések levonásához segíthet. Ennek használatával több Köztársaság térrel kapcsolatos perben vándormotívumok, terhelő vándortanúk alkalmazása mutatható ki. Emellett a kutatás során több, a jegyzőkönyvek manipulálására és a vizsgálati szakaszban tudatmódosító szerek alkalmazására utaló forrás került napvilágra.

3. Mindezen bizonyítékok a forradalom utáni perek konstruált jellegére és arra az eszköztárra mutatnak rá, amelynek segítségével a vizsgálati és jogszolgáltatási szervek képesek voltak eleget tenni a konkrét eljárások menetébe és végkifejletébe beavatkozó állampárt megrendeléseinek.

4. Már október 30-át megelőzően is komoly sérüléssel járó összecsapások történtek a téren a pártbizottság államvédelmi őrsége és a forradalmárok csoportjai között. Az épület védőinek magatartása és a pártbizottság forradalom alatti propaganda- és szervezőtevékenysége (ezzel összefüggésben páncélkocsik forgalma például) jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy felkeltse az épület környékén lévő forradalmi csoportok figyelmét, ily módon az ostrom egyik kiváltó oka lett.

5. A pártbizottság apparátusa (különösen Mező Imre) és épülete bázist jelentettek az állampárt hatalma megőrzésére irányuló lépések számára. A párt központi szervei különösen a „munkásság felfegyverzése”, azaz a munkásmilíciák felállítása terén, de számos más propaganda és szervezései feladat végrehajtásánál is számítottak az itt dolgozók közreműködésére.

Jelentőségét mutatja, hogy a pártbizottság tevékenységének megerősítésére olyan prominens politikust rendeltek, mint Gerő Ernő, aki Hegedüs András állításával ellentétben szovjet páncélkocsin el is jutott az épületbe a forradalom napjaiban.

6. A Hadtörténeti Levéltárban található – tudomásom szerint – ez idáig jórészt feldolgozatlan hadkiegészítő parancsnoksági jelentések képet adnak a munkásmilíciák kerületenkénti szervezésének kérdéseiről. Megtudhatjuk, hogy a milíciák a gyűlölt ÁVH tagjainak (visszadátumozott) tartalékos tiszti igazolvánnyal történő ellátására is szolgáltak, akiknek a szerveződő munkásosztagokban parancsnoki posztot szántak. Október 30. után az osztagok beolvadtak a nemzetőrségbe, de még november 1-jén is számon tartották, hogy a nemzetőrségen belül kerületenként milyen arányban vettek részt a kiegészítő parancsnokságok által delegált – eredetileg a munkásmilíciába behívott – tartalékos tisztek.

7. Mind a peranyagok, mind a Hollós-Lajtai könyv kulcsjelenetek meghamisításával, nem egyszer színpadias, képszerű jelenetek beiktatásával fedte el a valóságot. Ennek talán legjobban dokumentált példáját adják az ostrom kezdetének eseményei. Az ostrom napjának reggelén nemzetőrök egy csoportja jutott be a pártbizottság épületének kapualjába, előcsarnokába, akik a védők kérdőre vonása, igazoltatása céljából érkeztek. Kiszorításuk érdekében az épület belső részében tartózkodó védők részéről fegyverhasználat történt, ez elől a nemzetőrség tagjai és a védők közül többen kimenekültek a térre, míg mások az előcsarnok oszlopai mögé rejtőzve az épületben rekedtek. A térre kifutókra lövéseket adtak le a pártházból, amelynek következtében sebesülések, valószínűleg halálesetek is történtek. Az ostrom kezdetekor tehát a pártbizottság védői – tévedésből vagy árulásra gyanakodva – saját társaik ellen fordították fegyverüket. Mint fentebb már utaltam rá, a szerencsétlen eseménysort egy utólag kreált túszdráma jelenet volt hivatva elfedni, amely egy bizarr logika szerint magyarázatát adta egyrészt a hátulról jövő sebesüléseknek, másrészt annak is, miért hagyták el őrhelyüket a védők. A sebesültek mentését ugyanakkor a pártházból leadott lövésekkel akadályozták, az eseményeknek több mentős halottja is van.

8. Hasonló teátrális jelenetként szerepel több helyen a tüzelés egységes beszüntetése a pártházban, az összes fegyver begyűjtése és gúlába rakása az ostrom végén. Ezzel szemben a források inkább azt tanúsítják, hogy a védők csoportjai ekkor már el voltak vágva egymástól, így nem is nem cselekedhettek egységesen. Az épületegyüttes egyik részében lévők fegyvertelenül a pincehelyiségbe vonultak és ott várták a forradalmárok betörését, míg más helyiségekben a védők fegyveresen elrejtőző csoportjai fogadták a bejutott támadókat, a fegyveres küzdelem tehát az épületen belül is folytatódott.

Valószínűsíthető, hogy az épület elfoglalásának ez az utolsó szakasza is követelt halálos áldozatokat mindkét oldalon. A későbbiekben a lincselések áldozataként számon tartott védők közül néhányan szinte biztosan így lelték halálukat, hiszen leírások szerint az ostrom után holttesteket vittek ki a pártházból a térre, ahol azokat meggyalázták. Minden bizonnyal több védő vesztette tehát életét a fegyveres konfliktus során, és kevesebb lincselés következtében, mint ahogyan azt a Kádár-rendszerben született feldolgozások láttatták.

9. Ahogyan a túszdráma és fegyvert egységesen lerakó védelem jelenete, úgy a parlamenterek története is megkérdőjelezhető. A különböző tanúvallomásokban a küldöttség résztvevőinek sem száma sem személye nem egyezik, a szemtanúk hitelessége kétségbe vonható, leírásuk klisészerű, nem elég meggyőző. Ugyanakkor a párthoz hű tanúk és a Mező Imre életét feldolgozó Komját Irén is kételkedtek abban, hogy Mező parlamenterként elhagyta volna a pártházat.

A parlamenter epizód azért sem tűnik hitelesnek, mert Mező Imre halálát egyetlen haslövés okozta, amelynek bemeneti nyílását több forrás a hát egyik anatómiai egységén, annak lumbális táján jelölte meg. A sebesülés helyszínére vonatkozó kérdésre a ma ismert források alapján nem adható megnyugtató válasz, csupán annyi tűnik bizonyosnak, hogy az épületen belül, az előcsarnokban (vö. Lomax) vagy éppen Mező szobájában (vö. Dersi) történhetett. Egyéb körülmények – közöttük hogy ki és milyen okból lőtt – még inkább homályban maradnak.

10. Mező sebesülésével kapcsolatban szokatlanul élesen kirajzolódik a totális diktatúra működése, az emlékezet felett is gyakorolt szigorú ellenőrzés. Dersi Tamás újságírót azért hallgatta ki a nyomozó hatóság, mert egy cikkvázlatában eltért a hivatalos történettől és arról írt, hogy Mező hivatali szobájában szenvedett sebesülést. A kihallgatás során az újságíró természetesen igazodott a kijelölt irányvonalhoz és visszavonta korábbi kijelentését.

11. A hatás fokozására alkalmazott színpadias jelenetek talán legkirívóbb példája egy Papp József halálához kapcsolt motívum, az áldozat szívének kitépése, amely azonban a dolgozatban részletesen bemutatott okoknál fogva minden valóságalapot nélkülöz.

12. A Köztársaság téri áldozatok sorsa és a bemutatott analógiák (pl. Sziklai Sándor, Bogár János halálesete) alapján ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy a Kádár-rendszer hősi halottainak történetei problematikusak, ezen halálozások körülményeit sok esetben nem tisztázták eléggé, vagy éppen meghamisították.

A további kutatás egyik lehetséges és szükséges iránya volna tehát ezen történetek felülvizsgálata, a halálesetek körülményeinek minél pontosabb, tudományos igényű feltárása.

IV. A munka témakörében készült publikációk jegyzéke

Könyv

Horváth Miklós – Tulipán Éva. In memoriam 1956. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2006.

Horváth Miklós – Tulipán Éva. Keresztutak. Magyar Néphadsereg 1956. Budapest: H&T Kiadó, 2006.

Tanulmány

Megjegyzések a megtorlás iratainak tanulmányozásához (A PPKE Történelemtudományi Doktori Iskola 10 éves jubileumi konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata, megjelenés alatt)

A forradalom és szabadságharc humán veszteségei. In Lánczi András – Horváth Miklós (szerk.) Korrajz 2007. A XX. Század Intézet Évkönyve. Budapest: XX. Század Intézet, 2007. 100-107.

A Magyar Néphadsereg 1956-os vesztesége. Hadtörténelmi Közlemények 2006/3. 714-729.

Köztársaság tér: szimbólum és történelmi esemény. In Ötvös István (szerk.) Variációk. Ünnepi tanulmányok M. Kiss Sándor tiszteletére. Piliscsaba: PPKE BTK Kari Kiadó, 2005. 524-542.

Köztársaság tér, 1956. október 30. In: Schmidt Mária (szerk.) Korrajz 2002. A XX. Század Intézet Évkönyve. Budapest: XX. Század Intézet, 2004. 180-193.

Angol nyelvű

Horváth Miklós – Tulipán Éva. Crisis Management during and after the 1956 Revolution in Hungary. Interventions and Retaliation (Válságkezelés az 1956- os forradalom alatt és után Magyarországon. Intervenciók és megtorlás). (megjelenés alatt)

Hungary Exiting the Revolution and War of Independence in 1956. Casualties, Retaliations and Propaganda (Magyarország az 1956-os forradalom és szabadságharc lezárultával. Vesztségek, megtorlás és propaganda). In Čaplovič, Miloslav - Stanová, Mária - Rakoto, André (eds.) (2007) Exiting War. Post Conflict Military Operations: 6th International Conference Military History Working Group Bratislava 3-7 April 2006. Bratislava: Vojenský historický ústav. 325-334.

Lengyel nyelvű

Powstanie wegierske – losy ludzi. (Magyar forradalom – emberi sorsok.

Katonai veszteségek az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt). Przeglad Historycno-Wojskowy Rok VII (LVIII) Nr Specjalny 5 (215) 2006, Warsawa. 95-114.

Recenzió, konferencia-beszámoló

Hadviselés a központi szektorban, 1948-1968. Nemzetközi konferencia, Münster, 2007. március 22-23. Hadtörténelmi Közlemények 2007/1. 383-385.

A temetetlen halott. Szépirodalmi Figyelő 2004/6. 174-175. (Mészáros Márta azonos című filmjéről)

Felelősséggel szólni. Heti Válasz, 2003. október 24. 44. (Kahler Frigyes-M. Kiss Sándor: "Mától kezdve lövünk", Kairosz Kiadó, Budapest 2003.)

Katonazöld mozaikok. Heti Válasz, 2002. március 22. (Katonai perek 1945- 1956. Okváth Imre (szerk.)Történeti Hivatal, Budapest, 2001.)

A vereség dicsérete. Pesti srácokra emlékezve. Heti Válasz, 2001. október 26. 69-70. (Eörsi László: Corvinisták, 1956, 1956-os Intézet, Budapest, 2001.)

Szocialista Magyarországot akartak? Heti Válasz, 2001. július 6. (Gyurkó László: Bakancsos forradalom, Kossuth Kiadó, Budapest, 2001.)

Választásaink térben és időben. Heti Válasz, 2001. június 15. (Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000, Napvilág Kiadó, Budapest, 2001.)

Iratok a feljelentések koráról. Heti Válasz, 2001. június 8. (Kádár János bírái előtt. Varga László (szerk.) Osiris Kiadó-Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2001.)

(A fenti cikket az iró engedélyével tettem fel. J. Kopacsi)

Orosz beismerés: Wallenberg Sztálin utasítására lett kivégezve

Elolvasom »

Fazekas Gyuri nevű újságíró nagybácsikám (anyám unokabátyja) Miskolc-Nyizsnyij-Tagil-Miskolc című könyvében írta (Tények és Tanuk sorozat 1979):

"December vége lehetett, hiszen még Szilveszter előtt következett be a szelídség furcsa időszaka.  A magas hadvezetőség elhatározta, hogy megerősíti a magyar honvédek lelkét. Külön boradaggal, feljavított koszttal, szolgálatmentességgel. Szilveszter reggelén pedig egykori dühös, antiszemita századparancsnok helyettesünk magához hívott néhányunkat, akikről tudta, hogy valamikor voltunk katonák. Kisebb szónoklatot tartott:

- Embehek! Bahátaim! Magyah Katonák! Valamennyien a hazát védjük! Ki fegyvehhel, ki ásóval-lapáttal. Ez teljesen egyenlő éhtékű! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma éjszaka a mi munkaszolgálatos bajtáhsaink fognak fegyvehes szolgálatot teljesíteni a pahancsnokság köhül."

Természetesen nem a vonalba küldtek ki fegyverrel,- bármennyire vállaltuk volna. Hiszen onnan átjuthatnánk a szovjet oldalra...Nos, csak az lett a dolgunk, hogy azt a "felsőbb parancsnokságot", amelyhez a mi törzsünk is tartozott, "fegyvehesen" őriztük.

Bevallom, nem volt rossz érzés. Ócska Mannlicher karabélyt kaptam ugyan, de mégis fegyvert. Egy domb tetején, egy lövészállásban ültem bajtársammal és egy katonával, s várhattam, hátha most indulnak meg a szovjet csapatok. Tudni fogom, mit tegyek az ócska fegyverrel! De nem történt semmi."

1943 január 13. a hajnalán parancsot kaptunk: visszavonulni. Ez szovjet előnyomulást jelentett, de akárcsak máskor egyikünknek sem volt kedvünk visszavonulni. A következő órában a keret egyszerűen eltűnt. Kis csoportokra szakadtunk. Elindultunk. Mentünk. Keletre? fegyvert kell szerezni! Nem volt nehéz. A mély hóba tiprott keskeny utat mindkét oldalon holttestek kisérték. Fegyver a legtöbb mellet volt. Fegyver? Mi nem harcolni akartunk, se menekülni, hanem szovjet fogságba kerülni."

63. oldal

És körülöttem a jelen. Húgyfoltos hó, keményre fagyva; a latyakos lejárat a félig süllyesztett bunkerhez; az egyre növekvő halom a bunker mögött, jéggé fagyott vigyorgó holttesteivel. S alig távolabb a guggolva ürítő, harákolva köhögő, egyetlen kabátjukat madzaggal összeszorító bajtársaim. S még messzebb az egész arcvonal, valamennyi hullajelöltjével, a százezernyi kiéhezett, beteg belű, rosszul táplált, nyári köpenyben didergő, ócska puskával felszerelt katonájával, civil rongyokba burkolt munkaszolgálatosaival.

Illetékes nagybácsi szerint 1942 karácsonya előtt a német hadosztály eltűnt a Don kanyarból. Vagyis otthagyta a magyar katonákat a sorsukra. "A második magyar hadsereg jobb szárnya - bármilyen erős könyökkel ugyan - mégiscsak levegőre támaszkodik. " (69.old)

(71.ol.) egy parasztfiú többet megértett a levegőben lógó és jövőt jelző eseményekből, mint Jány Gusztáv vezérezredes. Érezte, hogy rettenetes vég felé közeledünk valamennyien. Igaz, meggyőzőbb volt a helyzete, mint a hadseregparancsnok úré. Elvásott ruhájában, rongyossá foszlott bakancsában éppen úgy fázott didergett, mint mi. És nyilván bizonytalannak látta a jövőt, mint mi.

Talán háromnegyed éve – történelmi múlt távolságában – a Pannónia törzsasztalánál ezt mondogattuk: - Pünkösdi királyság ez! – A hitlerájra és annak magyarországi torzképződményeire gondoltunk. – Egyhamar vége lesz az egésznek’ –És a bűnt bűnhődés követi:  - Egyszer, az események logikája szerint, még mindenki zsidó lesz Magyarországon...

És, mintha ez valósult volna meg azokban a napokban a doni fronton. Az éhezés és fázás, a bizonytalanság és a félelem általános és egyenlő lett. Sőt! Mintha mi, munkaszolgálatosok, némi fölényben lettünk volna: jó fél évvel régebben gyakoroltuk a nyomorúságot. Már-már mi vigasztaltuk és erősítettük a sorkatonákat.”

Megrovást kapott Bakács, mert lefasisztázta a gój motorosokat

NOL| 2009. november 19.

Izébácsi | 2009. november 19. | 20:29:23

Ez a román bakács jobb ha befogja a pofáját! Szaar román zsidó állat!

kopacsi | 2009. november 19. | 20:45:12

izébácsi, szépen adagolod. Ugye nem fogod rossznéven venni tölem, hogy Anyósom szavaival élve "nem tartalak számosnak emberek között." Jelzem az állatoktól is eltiltanálak, mert azoknak is van lelkük. Az biztos, hogy ök nem cimkéznének ilyen szánalmasan.

Izébácsi | 2009. november 19. | 20:45:39

Kopácsi! Mindig tudtam,hogy ismerlek valahonnan. Külföldről osztod az észt,mint egy nagyokos! Kérdezd meg anyádat,hogy miért ment ki 56-ban. Nem azért mert 56-os volt,hanem mert forró volt a lába alatt a talaj. Anyád belügyes volt,úgy hívták,hogy a filléres kopácsi. Aprópénzért dugták őt mindig. Kérdezd meg,hogy ismeri a Tónit,aki mindig ötvenfilléresekkel fizetett. Kicsi a világ:))) Jajj micsoda odaadó állat volt az anyád:)

Izébácsi | 2009. november 19. | 20:48:49

Apád meg Dr. Kopácsi János ÁVH-s őrnagy volt. Ritka egy rohadt állat volt. Örököltél tőle egy stílust,az biztos! Sose gyere haza,te féreg! Maradj kanadában a rohadék Ávós szüleiddel,te féreg!

basatu | 2009. november 19. | 21:10:30

kopácsi Téged itt ismét kiosztottak alaposan,talán népszerűbb vizekre kéne evezned,gondolok itt a nagy tavak vidékére,igazi vadregényes helyek vannak arrafelé.

kopacsi | 2009. november 19. | 22:44:52

basatu, én most nagyon sok mindent megtudtam magamról. Amiből ugyan egy árva szó sem igaz, de ez ne zavarjon senkit. Anyám 56 November 4-töl Apámmal együtt az oroszok fogságában volt. Apámat Dr. Kopácsi Sándornak hivták, aki 56-ban a forradalmárok mellé állt, és emiatt majdnem halálra ítélték a titkos Nagy Imre perben. Ugyan egy életfogytiglannal megúszta, és az általános amnesztiával 1963 tavaszán (egy nappal apja halála után) szabadult, de soha nem kapta vissza állampolgári jogait. Emiatt 1975-nem két éves nemzetközi harcom után, végül is nemzetközi nyomásra Kanadába emigrálhatott. Több kérdés?

kopacsi | 2009. november 19. | 23:29:22

Basatu és izébácsi, nyilvános bocsánatkéréseteket ide követelem.

 Azt hiszem ez nem kiván sok magyarázatot.

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »